A Magyarországon ma is használatos citerák az alpesi Kratz-zither leszármazottjai, mely a 18. század óta ismert. A citera elnevezés a latin kithara szóból származik, mely Európában több húros hangszernek lett névadója. Freskók, szoborábrázolások bizonyítják, hogy már a 17-18. században ismertek citeraszerű hangszereket a magyar törzsek. A magyar citera elnevezése a 20. században sem volt egységes a nyelvterületünkön. Az alföldi emberek a tambura megnevezést használták, mely félrevezető lehet, hiszen az Alföldön és a Dunántúl déli részén közkedvelt hangszer a tambura és a tamburazenekarok. A prímtamburát pedig tökcitera néven is emlegetik. A népi hangszereink osztályozásában fontos szerepet játszott Sárosi Bálint, aki rendszerében a magyar citerákat három csoportra osztja: vályú-, vagy hasábcitera, hasas-, és kisfejes citera. A típusok között vannak keveredések, például a legnépszerűbbek a kisfejes-hasas citerák. Beszélhetünk még különlegességekről is, ilyenek a faragott hangszerek, csikófejes citerák, melyeket a hortobágyi csikósok előszeretettel készítettek. A citera alja lehet nyitott vagy zárt. A hangszer fejlődésében először csak olyan citerákat készítettek, mely bal kézben nyomóval szólaltatható meg. A nyomó készülhetett fából vagy tollból. Ezt legtöbbször marokra fogják, így hüvelykujjukkal szorítják a dallamhúrokhoz azt. A jobb kézben a pengetés is tollal vagy szaruval történt, melyet verőnek hívtak.